Sándorfalvi Pallavicini Sándor Általános Iskola

2025. ápri­lis 11–14. között a Meri­tum Egye­sü­let szer­ve­zé­sé­ben mint­egy 40 főnek, köz­tük tör­té­ne­lem­ta­ná­rok­nak is lehe­tő­sé­gük nyílt részt ven­ni egy tanul­mány­úton, amely az Ison­zó folyó vidé­kén lezaj­ló har­cok hely­szí­ne­it és emlék­he­lye­it keres­te fel. A prog­ram a GOV4PeaCE pro­jekt kere­tei között zaj­lott, s támo­gat­ta Móra­ha­lom város önkor­mány­za­ta, a buda­pes­ti HM Had­tör­té­ne­ti Inté­zet és Múze­um, ill. a temes­vá­ri Vár­bás­tya Egye­sü­let is. 
Ez az út a világ­há­bo­rús emlé­ke­zet föld­jé­re veze­tett – oda, ahol magyar kato­nák ezrei adták éle­tü­ket hazá­ju­kért, ahol min­den tal­pa­lat­nyi föld fájó emlé­ke­ket, könnye­ket, halált őriz.

Az első napon fel­ke­res­tük a  Log pod Mangartom‑i oszt­rák-magyar kato­nai teme­tőt, amely 800, több­sé­gé­ben bos­nyák kato­na nyug­he­lye, de néhány magyar nevet is talál­tunk. Majd a bove­ci teme­tő­nél áll­tunk meg, ahol 700 kato­na van eltemetve.

Más­nap, ápri­lis 12-én a Koba­ri­di Múze­u­mot tekin­tet­tük meg (amely koráb­ban elnyer­te „Euró­pa leg­jobb múze­u­ma” címet is). Tár­lat­ve­ze­tőnk a múze­um kurá­to­ra volt, aki nagy szak­tu­dás­sal és lel­ke­se­dés­sel mesélt nekünk a tér­ség­ben folyó har­cok­ról, a Monar­chia kato­ná­i­nak helyt­ál­lá­sá­ról, a fegy­ve­rek­ről, a min­den­na­pi meg­pró­bál­ta­tá­sok­ról és bor­zal­mak­ról, illet­ve a 12. ison­zói csa­tá­ról, vagy­is a capo­ret­tói áttö­rés­ről. 1917 októ­be­ré­ben a Monar­chia és Német­or­szág csa­pa­tai áttör­tek az olasz állá­so­kon, ezt máig a leg­na­gyobb kato­nai kudar­ca­ik között jegy­zik az olaszok. 
A tör­té­nel­mi idő­uta­zás után meg­te­kin­tet­tük a Szent Antal temp­lom alatt levő olasz osszá­ri­u­mot, amely  7000 kato­nai föl­di marad­vá­nya­it őrzi. Az emlé­ke­zés után feled­te­tő volt gyö­nyör­köd­ni a Napó­le­on híd alatt folyó sma­ragd­zöld Ison­zó (Soca) folyó szép­sé­gé­ben.  A Kolov­rat hegyen egy sza­bad­té­ri múze­u­mot jár­hat­tunk kör­be: a világ­há­bo­rú­ban magas­he­gyi tüzér­sé­gi meg­fi­gye­lő­ál­lás volt, s nem vélet­le­nül. A fen­sé­ges hegy­ről be lehet lát­ni a szom­szé­dos hely­csú­cso­kat, melye­ken a har­cok foly­tak (még ma is van­nak ott ágyúk), s a völ­gyet, az Ison­zó folyá­sát. Itt fut a mai olasz-szlo­vén határ.

A har­ma­dik napon  Dober­dó, a magyar kato­nák Gol­go­tá­ja és kör­nyé­ke volt az úti­cé­lunk. A Dober­dó­nál elesett kato­nák pon­tos szá­mát ma sem tud­juk pon­to­san, de min­den két­sé­get kizá­ró­an itt foly­tak a leg­vé­re­sebb har­cok, s itt volt a leg­több áldo­zat is. A Dober­dó leg­ma­ga­sabb csú­csán, a Mon­te San Miche­lén meg­hall­gat­tuk a tör­té­nel­mi ese­mé­nye­ket a gáz­tá­ma­dá­sok­ról, ame­lyet innen indí­tot­tak a magas­lat alatt lévő völ­gyek­be. Kol­lé­ga­nőnk, Dr. Nagy Gyön­gyi Mar­ton Péter hód­me­ző­vá­sár­he­lyi kato­ná­ról mesélt, majd fel­ol­vas­ta egyik fenn­ma­radt leve­lét, amely könnye­ket csalt a hall­ga­tó­ság sze­mé­be: a kato­na sora­i­ban meg­ele­ve­ne­dett a sze­re­tő férj és apa. Az itt emelt emlék­mű­vön a követ­ke­ző mon­dat olvas­ha­tó: „ Eze­ken az ormo­kon ola­szok és magya­rok hősi­e­sen har­col­tak, és test­vé­rek­ké let­tek a halálban.”

Fel­ke­res­tük a sze­ge­di 46-os gya­log­ez­red emlék­mű­vét, ame­lyet ma egy olasz!  civil­szer­ve­zet tart rend­ben, a 4. hon­véd gya­log­ez­red emlék­he­lyét és a 2015-ben a Meri­tum egye­sü­let által ülte­tett új eper­fát, amely a dober­dói fa helyén áll. A har­cok során elhalt, koráb­ban 4–5 méte­res eper­fa marad­vá­nya­it 1916-ban küld­ték haza, ma a Móra Ferenc Múze­um­ban őrzik.  A had­test­pa­rancs­nok József főher­ceg így írt erről nap­ló­já­ban: „Ez olyan becses relik­via, mely­hez mint a leg­na­gyobb kincs­hez ragasz­ko­dom. Az én 46-osa­im fája.”

 Külön­le­ges élmény­ben is részünk volt, ven­dé­gül látott ben­nün­ket Mari­no Vis­in­tin, Sag­ra­do tele­pü­lés volt pol­gár­mes­te­re, aki­nek a kert­jé­ben van egy magyar vonat­ko­zá­sú sza­bad­té­ri kiál­lí­tó­hely — lövész­ár­kok­kal, kaver­nák­kal, emlék­hellyel. A házi­gaz­da rész­le­tes elő­adást is tar­tott az itt folyó har­cok­ról, a föld­jé­ből elő­ke­rült világ­há­bo­rús relik­vi­ák­ról, kato­nai eszközökről. 

Bejár­tuk a Mon­te San Miche­le hír­hedt magas­la­ta­it, a leg­ke­gyet­le­nebb har­cok szín­te­rét. Vol­tunk San Mar­ti­no del Car­so falu­ban, ahol meg­áll­tunk a Nagy­vá­ra­di 4. hon­véd gya­log­ez­red emlék­mű­vé­nél, és meg­te­kin­tet­tük a 16. és 18. védel­mi sza­ka­szo­kat, vala­mint a cs. és kir. (sze­ge­di) 46. gya­log­ez­red egy­ko­ri parancs­nok­sá­gát. San Mar­ti­no del Car­so­ban a Nagy Hábo­rú Múze­u­mát is meg­néz­tük, ame­lyet a Karsz­ti Bar­lang­ku­ta­tó Egye­sü­let hozott lét­re, s gon­doz nagy oda­adás­sal. Grá­nát­gyűj­te­mé­nyü­ket még a velünk uta­zó kato­na is elis­me­rő sza­vak­kal mél­tat­ta. Az egye­sü­let tag­ja­i­nak ven­dég­sze­re­te­te, figyel­me lenyű­gö­zött bennünket.

A nap továb­bi részé­ben fel­ke­res­tük a vis­in­ti­ni magyar kápol­nát, ame­lyet magyar kato­nák kezd­tek el épí­te­ni elesett baj­tár­sa­ik emlé­ké­re; a redip­ug­li­ai olasz csont­kam­rát, ahol 109 000, az I. világ­há­bo­rú­ban elesett olasz kato­na marad­vá­nyit helyez­ték el. A 22 eme­let­nyi emlék­mű monu­men­ta­li­tá­sa szép pél­dá­ja az olasz emlé­ke­zet­őr­zés­nek, de kéz­zel­fog­ha­tó pél­dá­ja a kima­gas­ló szá­mú ember­ál­do­zat­nak is. A nap zárá­sa­ként a fog­li­a­nói osztrák–magyar kato­nai teme­tőt keres­tük fel, ahol koráb­ban II. János Pál pápa is imád­ko­zott a hősö­kért. Itt szám­ta­lan sír­kö­vön olvas­tunk magyar nevet, sok­szor régi­es vagy ide­gen helyes­írás­sal (Baranj San­dor, Pap Ferencs).  Mél­tó zárá­sa volt ez az útnak, az emlé­ke­zés­ről, a tisz­te­let­ről szólt.

Ez a négy nap, a csen­des meg­em­lé­ke­zé­sek, a közö­sen meg­élt pil­la­na­tok egy élet­re velünk marad­nak. Külön hálá­val gon­dol­nunk azok­ra a szlo­vén és olasz szer­ve­ze­tek­re, civi­lek­re, akik oda­adó­an ápol­ják a hősök, az eleset­tek emlé­két — akkor is, ha azok a világ­há­bo­rú­ban az ellen­ség  sora­i­ban har­col­tak —  100 év eltel­té­vel is. 
József Atti­la sorai cseng­tek a fülemben: 
„A har­cot, ame­lyet őse­ink vivtak,
béké­vé old­ja az emlé­ke­zés” (A Dunánál)

S az elő­adá­sok, a vissza­em­lé­ke­zé­sek, s a kötet­len beszél­ge­té­sek alatt újra és újra meg­fo­gal­ma­zó­dott a nagy kér­dés: Miért nem tanul az embe­ri­ség a múlt tör­té­né­se­i­ből? Miért követ­jük el ugyan­azo­kat a hibá­kat? Miért nem élünk béké­ben egymással? 
A kér­dé­sek­re egy­elő­re nincs válasz. Talán sok-sok ember­nek kel­le­ne végig­jár­nia egy ilyen tanul­mány­utat, szem­be­sül­nie kel­le­ne a vesz­te­ség fáj­dal­má­val, át kel­le­ne érez­nie, hogy akik tömeg­sí­rok­ban nyug­sza­nak, apák, fér­jek, fiak vol­tak, s mind­annyi­u­kat haza­vár­ták a szeretteik.

Hálás köszö­ne­tem a Meri­tum Egye­sü­let­nek a szer­ve­zé­sért, a lehe­tő­sé­gért, hogy sze­mé­lye­sen is eljut­hat­tam ezek­re a tör­té­nel­mi hely­szí­nek­re, s a tör­té­ne­lem, ami taní­tok, sze­re­tek meg­ele­ve­ne­dett, még ha sok­szor fájó emlék­ként is.  Egy élet­re szó­ló élmény volt.